Ritkán fordul elő az emberrel, hogy egy nevelőotthonba kap meghívást, ráadásul egy divatbemutatóra. Rendhagyó bemutató pedig rendhagyó felvezetést kíván.
Nem kell ahhoz látnia egy ilyen otthon lakóit az embernek, hogy elszoruljon a szíve, elég, ha csak elképzeli, hogy milyen lehet úgy felnőni, hogy mindenen több tucat másik gyerekkel kell osztozni. Figyelmen, játékokon, a rájuk felügyelő, őket nevelő és gondozó emberek szeretetén és még annyi más dolgon. Miközben nagyon kevés olyan dolog van, ami csak őket illeti meg, kizárólag az egyetlen és megismételhetetlen egyéniségüknek szól.
Szívfájdító arra gondolni, hogy ami a saját imádott kisfiamnak teljesen természetes, hogy minden nap a szülei megkérdőjelezhetetlen szeretetét élvezi, és naponta sokszor kiderül számára, hogy nekünk ő a legfontosabb, az ezeknek a gyerekeknek egyszerűen egyáltalán nem adatik meg.
Éppen ezért gondolom úgy, hogy hihetetlen nagy dolog, hogy egy iskola, amelynek tulajdonképpen semmilyen valóban illeszkedő programja nincs ezeknek a gyerekeknek az életéhez, mégis úgy gondolja, hogy igenis van kapcsolódási pont, azaz, ha az ember akar, akkor simán ki tud találni valami olyat, amivel pár órára nagy örömet tud szerezni a nevelőotthonban élőknek.
Így például azt, hogy a másodéves tervező szakos diákjai tervezzenek a gyerekeknek ruhákat. Működjenek velük együtt, vegyenek róluk méretet, próbáljanak, ötleteljenek és végül a kész – és örökbe megtartható - kreációkat maguk a gyerekek mutassák is be.
Persze szuper gyakorlat ez a tervezőknek és nyilván nagy élmény a gyerekeknek, de ami a legfontosabb ebben a kizárólagos figyelem. Hogy van valaki, aki csakis az ő méretükre, csakis az ő egyéniségükre szabva elkészít egy ruhát. Olyat, ami senki másnak nincs, nemcsak az otthonban, de egyáltalán sehol a világon. Hogy most az egyszer valaminek ők a főszereplői, mindenki rájuk figyel.
Tudják ezt azok is, akik kitalálták ezt a programot. Hogy azokba az életük minden hányattatását megmutató szomorú szemekbe mekkora dolog vidámságot varázsolni. Hogy a félénk, ezer gátlástól zavarban lévő kislánynak mennyire sokat adhat, hogy végül mégis végigmegy abban a neki készült ruhában a széksorok között, a „kifutón”.
Ennek a bemutatónak kapcsán nincs értelme beszélni a részletekről, beszéljenek a képek.
Van viszont értelme név szerint kiemelni mindenkit, aki részt vett ennek a ki tudja a gyerekekben mit elindító eseménynek a megszervezésében.
Köszönet a tervező szakos diákoknak, név szerint Chu Lan Phuong-nak, Clementis Beátának, Fest Fanninak, Fricz Gerdának, Kovács Rékának, Kupás Violetta Kittinek, Lin Xiao Yun-nak, Zimmer Barbarának, a szak oktatási igazgatójának, Horváth Szilviának, Szurdi Katának, a Modart vezető tervezés tanárának,Tömpe Liának, a Modart igazgatójának, Krisztián Világos Piroskának a Modart szerkesztés-modellezés tanárnak és a Hűvösvölgyi Gyermekotthon vezetőjének, Bozsoki Róbertnek, aki támogatta, hogy a kezdeményezés megvalósuljon!
Kárpáti Judit
Modart, tréning tanár
